Téli mese - 4. Rész

Drága olvasóim!

Kisebb kihagyással végre sikerült befejeznem a részt. Sokat vívódtam, hogy végül mi is legyen az oka Jake eltűnésének.. köszönöm, hogy annyian szavaztatok. Remélem senkinek nem okozok csalódást azzal, hogy ezt az utat választottam. Terveim szerint még minimum 1 legfeljebb 2 rész lesz, azután végez ér Jake és Abby története. Hogy végül happy end lesz-e a vége.. hamarosan kiderül.

Jó olvasást! :)

----------------------------------------

Téli mese 

Már legalább fél órája úton lehettünk, amikor elértünk egy kisvároshoz. Az a tipikus hegyvidéki kisváros. Az utakat mindenütt hó borította, a kisebb-nagyobb házakat szebbnél szebb díszek tarkították, az utakról nem is beszélve. Komolyan. Életemben nem láttam még ilyen gyönyörű látványt. A házak előtt és a kertekben gyerekek játszadoztak a szüleikkel, hóembereket építettek. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Annyira.. barátságos volt. Elképzeltem milyen látványt nyújthatnak az éjszaka közepén. Teljesen más, mint odahaza a nagy, zsúfolt és szennyezett városokban.
Mélyen elmerültem a gondolataimban és csak akkor eszméltem fel, amikor a kocsi lassítani kezdett, végül megállt egy üres park előtt. Nem értettem mit keresünk itt. Értetlenül Jake-re néztem, aki miután kicsatolta az övét, kiszállt a kocsiból és az én oldalamra sietve kinyitotta nekem az ajtót. Még mindig dühös voltam rá amiért csak úgy "elrabolt", de most már nagyon érdekelt mit forgat a fejében, így kedvetlenül bár, de mégis kiszálltam.

Elindult egy hóval borított kis úton én pedig szó nélkül követtem. Az út mindkét oldalát bokrok és különböző méretű fenyőfák borították. Hideg volt, ráadásul csípős szél fújt, így bármilyen szorosan is próbáltam összefűzni magamon a kabátom, nem segített. A sálamat ráadásul még a faházban is felejtettem, szóval semmi esélyem se volt.
Néma csendben sétáltunk egymás mellett és ahogy egyre messzebbre értünk, hirtelen kezdett ismerőssé válni a hely. Óriási fenyőfák, barátságos faházak, egy széles park... Nem! Az nem lehet.. Ez volt az a hely, ahol az első közös karácsonyunkat töltöttük.
Miért kellett idehoznia? Miért kínoz még mindig?
Nem bírtam tovább, így aztán Jake felé fordultam és értetlenül megszólaltam.
- Miért hoztál ide? Mire jó ez az egész Jake?! - léptem elé.
- Szóval emlékszel rá.. - suttogta mindvégig a földet nézve, majd unottan belerúgott egy nagyobb hógolyó maradványba és rám nézett - De vajon arra is emlékszel, hogy mit mondtam neked azon a karácsonyon?
Váratlanul ért a kérdése. Hogy emlékszem-e? Persze, hogy emlékszem rá. Minden egyes másodpercre emlékszem, amit vele töltöttem. Elmondani nem tudom mennyire szerettem és mennyire boldog voltam vele. Csak arra vágytam, hogy együtt lehessünk. Még most is emlékszem, hogy milyen izgatott voltam, amikor egyedül vártam a közös lakásunkban munka után. Elhittem neki mindent, minden egyes szavát. Igen hittem neki.. és sajnos ezért jutottunk el idáig.
- Azt mondtam neked, hogy mindig szeretni foglak és soha.. soha az életben nem fogsz megszabadulni tőlem. - folytatta, ezzel kirángatva engem gondolataimból - Megígértem neked, hogy nem foglak megbántani, vigyázni fogok rád..
- És mégis megszegted a szavad. - vágtam közbe.
- Kérlek, engedd meg, hogy megmagyarázzam. Csak öt percet adj nekem! Hallgass végig és utána ha akarod örökre eltűnök az életedből.. - könyörgött s közben még közelebb lépett hozzám.
- Nem tudom Jake. Eltelt 3 év. Mindketten megváltoztunk, mindketten új életet kezdtünk... Ennek már semmi értelme. - sóhajtottam tehetetlenül.
- Aznap, amikor elmentem.. nem volt más választásom. Nem volt időm gondolkozni, lépnem kellett és haza kellett utaznom. - kezdett bele.
- Jake, kérlek.. én..
- Hallgass végig Abby! Kérlek, muszáj tudnod az igazat! - tette ajkaimra kezét, ezzel belém fojtva a szót.
- Rendben. Hallgatlak.
- Sarah terhes lett és nem volt kihez fordulnia. A gyerek apja csak úgy lelépett, elhagyta őt. Teljesen összetört. Alig evett, egész nap a szobájában volt. Lefogyott és megbetegedett.. aggódtam érte és úgy éreztem kötelességem mellette lenni. - magyarázta, és én úgy éreztem minél többet tudok meg, annál jobban összezavarodom.
- Tessék? - csak ennyit tudtam kinyögni - Ez most valami vicc?!
- Abby, nem viccelek. Az igazat mondom. Kérlek higgy nekem!
- De.. de ha csak emiatt mentél el, akkor miért nem tudtál üzenni vagy egy levelet írni vagy felhívni vagy akármi.. bármi?!
- Én próbáltalak hívni. Ezerszer is felhívtalak, de te folyton kinyomtad a mobilod.
- Azért mert rettenetesen megbántottál és annyira dühös voltam, hogy később már nem is érdekelt, miért mentél el. Haragudtam rád.. még most is haragszom rád, amiért nem szóltál nekem. Azt hittem, hogy miattam történt.. hogy valamit elrontottam, hibáztam és ezért elhagytál..
- Hogy juthatott ilyen az eszedbe? - emelte fel az államnál fogva az arcom - Tudod, hogy soha nem hagytalak volna el. Történhetett bármi én mindig szerettelek.. még most is szeretlek.. - suttogta szinte ajkaimba az utolsó szavakat, én pedig reszkettem az érintéseitől. Kétségbeesetten behunytam a szemem és egy mély levegőt vettem.
- Nézd.. én nem tudom, hogy most mit mondhatnék.. Ez annyira zavaros.. 3 évig egymás felé se néztünk, pusztán egy félreértés miatt? Nem.. ez biztos csak egy vicc..
- Esküszöm, hogy az igazat mondtam! Mind a kétszer..
- Hogy érted, azt hogy mind a kétszer?
- Igazat mondtam, amikor Sarah terhességéről meséltem és igazat mondtam, amikor azt mondtam.. most is szeretlek. - simított végig az arcomon, mire akaratlanul is könnybe lábadt a szemem.
- Miért nem vártál meg akkor? Elmondhattad volna.. - adtam meg magam a teljes gyötrelemnek és halkan zokogva megmarkoltam a kabátja gallérját. - Tudod milyen rohadtul fájt, mikor hazaértem és helyetted csak az üres lakást találtam?! Tudod te milyen érzés volt?!! - kiabáltam és ököllel a mellkasába vágtam. - Hogy tehetted ezt? Mindig mindent megbeszéltünk.. mindenben számíthattunk egymásra! Miért nem bíztál bennem?! Miért?!!
- Attól féltem, hogy talán.. nem értenéd meg és dühös lennél rám, amiért hazamegyek a nővéremhez.. - fogta le a kezeimet és a karjaiba vonva magához húzott - Kérlek bocsáss meg nekem! Tudom, hogy óriási hibát követtem el, azzal hogy ennyi időre eltűntem.. de kétségbe voltam esve és nem tudtam hogyan hozhatnám helyre a dolgokat azután, hogy elmentem. Nagyon sajnálom..
Jake vallomása hideg zuhanyként ért. Az, hogy végre megtudtam mi történt 3 évvel ezelőtt csak még nyomorultabbá zúzta az érzéseimet. Rettenetesen fájt, hogy még annyira sem bízott bennem, hogy elmondja az igazat. Persze, hogy megértettem volna. A nővéréről volt szó! Mindig is szerettem és tiszteltem Sarah-t. Soha nem lettem volna képes elszakítani őket egymástól.
- Pár hónappal ezelőtt megpróbáltalak újra felkeresni. Haza akartam jönni hozzád, hogy mindent megtudjunk beszélni.. de aztán.. anya meghalt.. - csuklott el a hangja és nekem a szívem szakadt meg érte. Mindig is imádta az édesanyját. - Apa teljesen összetört és Sarah meg én tartottuk benne a lelket. Nem tudtam őket magukra hagyni.. Kérlek.. Meg kell értened, hogy nem tehettem mást.. - suttogta, majd mutató ujjával felemelte az állam és mélyen a szemembe nézett. Letörölt egy kósza könnycseppet az arcomról, és láttam rajta, hogy most a válaszomra vár.
- Én.. megértem Jake.. persze, hogy megértem. Nagyon sajnálom anyukádat és azt még jobban sajnálom, ami Sarah-val történt.. de ez sajnos akkor sem változtat a tényeken. Elhagytál. És tudod nem is ez fáj a legjobban, hanem az, hogy még csak meg se próbáltál magyarázatot adni.. hagytad, hogy a teljes tudatlanságban éljek. És ezt.. soha nem fogom tudni megbocsátani neked.. - suttogtam könnyeimmel küszködve, majd eleresztettem a kezét, mely még mindig engem szorongatott és lassan visszasétáltam a kocsiig.