Téli mese - 3. Rész

Drága olvasóim!

Remélem mindenkinek tetszik az új novellám. Úgy terveztem, hogy 5 fejezetre bontom, de még nem tudom hogy fog kijönni. Köszönöm annak az egy embernek, aki írt véleményt! Igaz úgy terveztem, hogy hosszú lesz, de végül egy kicsit mégis lecsíptem belőle. Ettől függetlenül így is elég hosszú lett. És akkor itt is lenne a következő rész, remélem mindenkinek tetszeni fog! Izgatottan várom a véleményeiteket!

Jó olvasást! :)

----------------------------------------

Téli mese

Másnap reggel meglehetősen kialvatlanul és fáradtan ébredtem. A Jake-kel való veszekedésem annyira felkavart, hogy egész éjjel szinte másra se tudtam gondolni, csak Rá. Gyűlölöm. Gyűlölöm, mert ennyi idő elteltével is képes érzelmeket kiváltani belőlem. Megpróbáltam elfelejteni és túltenni magam rajta.. Istenem, de még mennyire.. azonban valamiért soha nem sikerült. Egyfolytában ott motoszkált a fejemben, gyötört és teljesen tönkretett.
Rettenetesen megviselt az az idő. És tudom - ha a szívem legmélyéről nem is sikerült kitörölnöm Őt - soha nem fogom megbocsátani neki, hogy annyi fájdalmat okozott nekem. Hónapokon keresztül szenvedtem. Andy és a srácok próbáltak segíteni. Mindent megtettek, hogy jobb kedvre derítsenek.. de sajnos mindhiába.
Aztán egyszer csak úgy éreztem el kell menekülnöm. Elmenekülni a fájdalmas és gyötrő emlékek elől. Ekkor kezdtem el állást keresni, majd utaztam el Bellingham-ből. A srácokkal továbbra is tartottam a kapcsolatot, szinte minden héten beszéltünk. Csupán az utóbbi két hónapban zárkóztam el előlük teljesen. Szerettem volna összeszedni magam. Igyekeztem kiűzni a gondolataimból azt a tényt, hogy ez lesz a harmadik Karácsonyom, amit Nélküle töltök.
De - mint általában az életem során sok minden - ez megint nem sikerült. Pár napja Andy felhívott és addig csörgetett, míg végül felvettem neki a telefont. Azt mondta nagyon szeretnék, ha velük tölteném az ünnepeket. Elmondta, hogy van egy erdei faházuk fent a hegyekben, és örülnének, ha odautaznék hozzájuk. Tudtam, hogy ha nem fogadom el a meghívásukat, azzal nagyon megbántom őket, ezért - bár beletelt egy kis időbe - végül beleegyeztem a dologba...
Így kerültem ide, és szembesültem azzal, hogy még csak nem is tudták a többiek, hogy Andy idehívott. De a legrosszabb sajnos nem is ez. A legrosszabb az, hogy velem együtt Jake is itt van. Pokolian rossz érzés úgy a közelében lennem, hogy még csak hozzá sem érhetek, magamhoz se ölelhetem. Rettenetesen megbántott. És ezt nem tudom megbocsátani neki.. soha.
Miután felöltöztem lementem a konyhába, hogy készítsek magamnak valamit. A többiek már odalent reggeliztek.
- Jó reggelt! - köszöntem nekik a hűtő felé menet, tekintetemmel szándékosan kerülve Jake égető pillantásait.
- Neked is! - mosolygott rám teli szájjal Christian.
- Hogy aludtál? - kérdezte Jinxx.
- Nem túl jól.. - sóhajtottam fáradtan.
- Nyúzottnak tűnsz. Minden rendben? - lépett mellém Andy és szorosan magához ölelt.
- Persze, minden okés. - füllentettem hátat fordítva neki, majd töltöttem magamnak egy csésze kávét és elsétálva mellette az asztalhoz mentem.
Meglepődve torpantam meg az asztal előtt és mivel nem akartam, hogy a srácok bármit is észrevegyenek, gyorsan leültem a székre. Az egyetlen üres székre, ami természetesen a lehető legjobb helyen volt. Jake-kel szemben.
Lesütött szemekkel ültem előtte és minden egyes falat, amit lenyeltem, hihetetlenül kínkeservesen akart lemenni a torkomon. Néhány perccel később undorodva tettem le a tányéromra a félig elfogyasztott vajas kalácsom és végül már nem bírtam tovább. Óvatosan felnéztem rá.
Korábban Ashley-vel kezdett el egy koncertes esetről beszélni, de valószínűleg megérezte, hogy nézem, mert abban a pillanatban ő is rám nézett és megállt a beszédben. Erre persze a többiek is elhalkultak, a konyhában pedig néma csönd telepedett le. Éreztem, hogy égnek a szemeim és nemsokára elsírom magam. Rettentően dühös lettem. És tudtam, ez az egész Andy hibája. Ha ő nem beszél rá arra, hogy idejöjjek nem találkoztunk volna. Akkor nem törtek volna fel bennem a régi sebek és emlékek. Akár egyedül is lehettem volna Karácsonykor.. Nem is értem mit keresek még itt egyáltalán..
Hangosan kitoltam magam alól a széket és az értetlen fejeket nézve, csak ennyit mondtam.
- Ne haragudjatok, de azt hiszem jobb, ha én most elmegyek.. - mondtam halkan, majd kiszaladtam a konyhából. Andy persze rögtön utánam rohant és még a lépcső alján megragadva a karomat, magával szembe fordított.
- Abby, mi ütött beléd? - fürkészte aggódva a tekintetem.
- Haza megyek. Most. - válaszoltam határozottan.
- Micsoda?! Ilyen állapotban? Ne őrülj meg..
- Andy.. - nyögtem kétségbeesetten - Ez az egész nem történik meg, ha Te nem veszel rá arra az őrültségre, hogy idejöjjek! Miért kellett ezt csinálnod? Átvertél, hazudtál és egyszerűen kihasználtad a jóhiszeműségem.. Mond mire volt ez jó? - kérdeztem tőle egyre idegesebben.
- Abby én csak jót akartam.
- Mivel?! Azzal, hogy Jake-kel kell töltenem 2 egész hetet?! - emeltem fel a hangom - Te is pontosan tudod,  hogy mi történt köztünk..
- De Abby.. ha legalább egy esélyt adnál neki! Csak beszéljétek meg. Nem lehetne, hogy..
- Nem! Értsd meg.. köztünk mindennek vége! - hadonásztam idegesen a kezeimmel, majd végül beletúrtam a hajamba és az ajkamba harapva ennyit mondtam - Nagyon sajnálom.. de el kell mennem innen - suttogtam könnybe lábadt szemekkel, majd sarkon fordultam és felszaladtam a szobámba.

Fél órával később már a csomagjaimmal a kezemben sétáltam le a nappaliba. A többiek csak csendben ácsorogtak. Senki nem mert megszólalni, de azt hiszem talán jobb is volt így. Andy megpróbált segíteni. Mindenki szerette volna ha megoldódik köztem és Jake között minden. De sokszor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt szeretnénk.
- Biztos, hogy nem maradsz még egy kicsit? - lépett elém mosolyogva Ashley.
- Sajnálom, de nem lehet.. - sóhajtottam, majd szomorúan magamhoz öleltem.
- Hiányozni fogsz csajszi! - szorongatott meg Christian is, majd mindenkitől elköszöntem.. kivéve Őt.
Ő csak ott állt a nappali hátsó kertre nyíló ajtaja előtt és szótlanul engem figyelt. Óvatosan ránéztem, és amikor összetalálkozott a pillantásunk Istenemre mondom, csak egy hajszál választott el attól, hogy zokogva hozzárohanjak.
De tartottam magam. Tartanom kellett. Nem akarom, hogy lássa rajtam mennyire megbántott és hogy milyen sok fájdalmat okozott nekem. Talán soha nem fogom elfelejteni, talán soha nem is fogom tudni kiheverni.. de úgy érzem mindenkinek az lesz a legjobb, ha többet nem látjuk egymást.
Ahogy egymást néztük, akaratlanul is könnybe lábadt a szemem. Gyorsan megtöröltem az arcom, majd sarkon fordultam és felkaptam a kabátomat, vállamra akasztottam a táskám és kisétáltam a bejárati ajtóig.
- Hát akkor... itt a vége srácok. Remélem minden rendben lesz veletek, kívánom, hogy mindig ilyen sikeresek legyetek! - mosolyogtam rájuk, mire Andy lépett elém.
Zsebre tett kézzel méregetett, majd halkan csak ennyit mondott.
- Tudod, hogy nem muszáj ezt tenned. - nem akartam tudomást venni arról, amit mondott, de a kezem akaratlanul is a kilincsen időzött. - Mindent meglehet oldani. Ne menekülj el mindig.. -  Felnéztem rá, mire ő határozottan bólintott egyet, ekkor észre vettem, hogy most már Jake is a srácokkal van. A szívem szorult össze, annyira fájt őket itt hagynom. De már eldöntöttem, hogy elmegyek. Muszáj túltennem magam a történteken. Nem akarok újra és újra visszaesni, gyötrődni. Nyugodtan akarok élni, problémák nélkül.
És ez csak úgy fog sikerülni, ha minél távolabb vagyok Tőle.
Egy mély levegőt vettem, és ennyit mondtam.
- Vigyázzatok magatokra!
Majd kinyitottam az ajtót és lesétáltam a lépcsőn a kocsimig. Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót, hogy betegyem a táskámat és a cuccaimat. Aztán hirtelen egy váratlan dolog történt.
Valaki hátulról belökött az ülésre, bevágta mögöttem az ajtót a másik oldalról pedig Jake szállt be a volán mögé. Lezárta az összes ajtót, így képtelen voltam kijutni. Értetlenül bámultam a mellettem ülő férfira és csupán az ablak előtt álló Andy bocsánatkérő arcát láthattam, amikor Jake beindította a motort és elindult a kocsival.
- Mi.. Mi a franc?! - kiáltottam ledöbbenten - Elment az eszed? Mit művelsz?!
- Csak azt teszem, amit már réges-rég meg kellett volna tennem. - válaszolta határozottan, és balra tekerve a kormányt, kihajtott az útra.
- Azonnal állj meg! Kiakarok szállni.. nem hallod?! - rángattam az ajtót.
- Feleslegesen próbálkozol. Most megfogsz hallgatni, ha tetszik, ha nem! - nézett mélyen a szemeimbe, és én tudtam komolyan gondolja amit mond. Már csak azt nem tudtam, hova az ördögbe megyünk.
Fújtatva hátradőltem az ülésben, becsatoltam az övem és karba tett kézzel a mellettünk elsuhanó táj felé fordítottam a fejem. Nem voltam hajlandó tovább kommunikálni vele. Azt kívántam bárcsak eltűnne az életemből. Bárcsak örökre eltűnne!