Téli mese - 2. Rész

Drága olvasóim!

Meghoztam a karácsonyi novellám 2. részét is. Remélem elnyerte a tetszéseteket az első rész, nagyon hálás lennék, ha néhányan, akik elolvasták, megosztanák velem a véleményüket! Még nem tudom hány részesre tagolom végül, majd idővel kiderül.

Jó olvasást mindenkinek, csak bátran a kommentekkel!

----------------------------------------

Téli mese

Nem mozdulunk, csak egymással szemben állunk. Néma csönd vesz körül minket, és a másodpercek óráknak tűnő lassúsággal telnek. Ez idő alatt alaposan végigmérem. Megváltozott. Nagyon is. Sokkal vékonyabb és sokkal sápadtabb az arca, mint 3 évvel ezelőtt. Tudom ebben nagy szerepet játszik az édesanyja halála is, hiszen pontosan tudom milyen nagyon megviselte. De akkor is. Megdöbbentő számomra, hogy ennyire.. más lett.

Szeretném megérinteni. Szeretném szorosan magamhoz ölelni, éreztetni vele, hogy mellette állok, hogy tudja számíthat rám és nem hagyom magára.. Igen nagyon szeretném. De nem teszem meg.

Ő volt az, aki 3 évvel ezelőtt bármilyen magyarázat nélkül lelépett. Ő volt az, aki hagyta, hogy bűntudatot érezve magamat okoljam mindenért, úgy hogy még azt sem tudtam miért történt mindez. Faképnél hagyott és még csak esélyt sem adott rá, hogy megértsem miért tette.

Lassan kezd kínossá válni a hirtelen beállt csönd. A többiek még idejében elejét veszik a problémának, és mielőtt Jake bármit is mondhatna, Andy kiveszi a kezemből a táskámat és átkarolva a vállam megtöri a csendet.

- Na mit szóltok? - vigyorog a srácok felé.

- Hát, őszintén szólva én annyira meglepődtem, hogy köszönni is elfelejtettem. Ne haragudj Abby! Természetesen nagyon-nagyon örülök, hogy Te is itt vagy Velünk! - lépett elém mosolyogva Christian, majd szorosan átölelt. Őt követték a többiek is.

- Jó, hogy végre együtt a csapat! - húzott magához minket egyszerre Ashley, jobb karjával Jake-t, bal karjával pedig engem ütögetve. 

- Mit szólnátok, ha most gyorsan felvinnénk Abby cuccait, és utána csinálnánk valami közös programot? - akasztotta vállára egyre nehezebbé váló táskámat Andy.

- Mondjuk nézhetnénk egy filmet, vagy akár társasozhatnánk! - vetette föl Jinxx, én pedig csak idétlenül vigyorogtam rájuk.

- Remek ötlet! - bólogatott hevesen Andy, majd egyszerre elindultak a lépcső felé - Akkor mindjárt jövünk!

Csak én érzem úgy, vagy ezek tényleg szándékosan akarnak minket kettesben hagyni?

Értetlenül néztem a távolodó fiúk után, és mikor feleszméltem, rájöttem, hogy tényleg egyedül maradtam Jake-kel. Szorosan összefűztem karjaimat a mellem alatt, úgy fordultam szembe vele. Igyekeztem minél kevesebb szemkontaktust tartani vele, és már épp azon voltam, hogy a srácok után megyek, amikor váratlanul megszólalt.

- Abby én.. - egy lépéssel közelebb jött felém, majd idegesen a hajába túrt - Én nagyon.. 

- Nézd Jake. Mindketten tudjunk, hogy ennek az egésznek nincs semmi értelme. - sóhajtottam - Csak azért vagyok itt, mert Andy idehívott. Azt hittem, a többiek is tudták, hogy jövök.. és én úgy tudtam, hogy te..

- Hogy én nem leszek itt. - fejezte be helyettem a mondatot - Máskülönben soha nem jöttél volna el.

- Nagyon sajnálom. De nekünk már nincs miről beszélnünk.. - válaszoltam halkan, majd hátat fordítva neki felmentem a többiek után.

Miután megtaláltam Andy-éket nagy nehezen rávettem őket, hogy menjenek le a nappaliba. Szerettem volna kicsit egyedül lenni, össze kellett szednem a gondolataimat. Kipakoltam a legfontosabb dolgaimat a táskából, megvetettem az ágyat és elmentem lezuhanyozni. 

Mikor végeztem visszamentem a szobába, behajtottam az ajtót de még így is felhallatszott a fiúk nevetése. Eltudtam képzelni mennyit ihattak. A srácok és a bulizás? Maga a megtestesült felfordulás.

Fáradtan bebújtam a takaró alá és az oldalamra fordulva behunytam a szemem. Ám hiába voltam hulla fáradt, hiába voltam álmos, az Istennek sem akartam elaludni. Forgolódtam jobbra-balra, nem jött álom a szememre. Mikor néhány percre sikerült elszenderednem, hamarosan arra ébredtem, hogy egy vadidegen szobában fekszem egyedül a sötétben. Kiborított a helyzetem.

Hajnali két óra körül végleg betelt a pohár. Lerúgtam magamról a takarót, belebújtam a köntösömbe és lecsoszogtam a lépcsőfordulóig. Odalent vak sötétség. Már mindenki alszik. Nem is csodálom..

Felkapcsoltam az ebédlőben a villanyt, majd töltöttem magamnak egy pohár vizet. Egy húzásra megittam. Melegem volt és úgy éreztem megfulladok. A bejárati ajtóhoz mentem, halkan elfordítottam a zárat és nesztelenül kiosontam a verandára. Egy pár percig a korlátnál támaszkodtam, aztán úgy döntöttem leülök a karszékbe. Lassan hintázni kezdtem vele, közben csukott szemmel hátrahajtottam a fejem és csak élveztem a csendet a maga télies, hideg fuvallatával.

Nem tudom mennyi idő telhetett el így, de már majdnem elaludtam, amikor motoszkálást hallottam az ajtó felől. Hirtelen felvillantak a kinti fények, és kinyílt a bejárati ajtó.

- Te meg mit csinálsz idekint? Megakarsz fázni? - kérdezte egy szál gatyában az előttem álló Jake.

- Ezt én is kérdezhetném Tőled.. - mondtam rá se nézve. Próbáltam tudomást se venni arról, hogy félmeztelenül áll mellettem - Mit akarsz, minek jöttél ki?

- Én csak.. lejöttem hogy igyak egy kicsit.. 

- Nem volt elég amit a többiekkel vedeltetek? - vágtam a szavába.

- Én nem ittam.. tudod, hogy nem szoktam.. - vágott vissza, mire ajkamba harapva nem szóltam közbe többször.

- Azt hittem, hogy Ash hagyta égve a lámpákat, de aztán megláttam, hogy idekint vagy. Nem hagyhattam, hogy a hidegben fagyoskodj.. 

- 3 éve bezzeg nem voltál ennyire gondoskodó.. - suttogtam magam elé meredve.

- Ezt meg hogy érted?

- Pontosan tudod, hogy miről beszélek! Egyedül hagytál. Eldobtál magadtól, mint egy használt játékot.. - néztem fel rá, és Istenemre esküszöm nem akartam sírni, de mégis könnybe lábadt a szemem.

- Ez nem igaz. Miért nem hagyod, hogy megmagyarázzam, mi történt akkor?

- Semmi szükség erre a beszélgetésre. Mindketten tudjuk, hogy azért hagytál el, mert nem voltam elég jó neked. - mondtam remegő hangon, majd felálltam és elindultam a bejárati ajtóhoz.

Ám, mielőtt még otthagyhattam volna, a karomnál fogva visszahúzott. Gyilkos tekintettel ujjai helyére néztem, majd fel rá, egyenesen a szemébe.

- Ne érj hozzám! - rántottam ki karom a szorításából.

- Miért nem akarod megbeszélni? Legalább egy esélyt adj nekem.. muszáj tudnod, hogy..

- Nem! Nekem semmit sem muszáj! Nem akarom tudni a miérteket és nagyon kérlek ne szólj hozzám többet! Nem akarok beszélni veled. Értsd meg! - tagoltam érthetően a szavakat szemrebbenés nélkül az arcába.

- Abby kérlek!

- Jake, már semmi közünk egymáshoz! - emeltem fel a hangom - Te akartad így, hát viseld a következményeket! - jelentettem ki határozottam, majd meg se várva a válaszát, faképnél hagyva visszamentem a szobámba.